Három hónap telt el az előző kaland óta, ennek során elhagytuk Bőséget, és Hídutakon, a bazárokkal és kocsmákkal tarkított szigetcsoporton kötöttünk ki. Kázmér álmában megjelent Lillend, Fesztivál kígyótestű, női felsőtestű angyala, aki különböző hasznos áldásokkal látta el hithű prófétáját. Kázmér a kutyáját (Büdös) próbálta taníttatni táncolásra - kevés sikerrel. Ottokár egy parancsszóra világító polip-tetoválással lett gazdagabb szőrös mellkasán, Hirt pedig egy pallosba ruházott be, majd megkérte Ottokárt, vezesse be a (számára) szokatlanul nagy fegyver használatába. Ottokár szíves örömest segített - vetetett az elfel egy hordó sört, majd a kocsma előtti udvaron bal kezével felemelte a hordót, úgy ivott belőle, miközben a jobbjával a pallost forgatta (nem túl ügyesen). Elég hamar vége lett a bemutatónak, mivel berúgott, de a helyiek elismeréssel tapsolták a mutatványt.
A kaland:
Ottokár erős másnapossággal, és a hordóval az ágyában ébredt, amit vitt magával mindenhova, és "Kedvesem"-nek becézgette. A kocsmában üldögélve a csapathoz ült egy vörös, göndör hajú, kicsit szeplős, lány (Sidney Fox - NPC), és elmondta, hogy egy expedícióra szeretne velünk elmenni, persze egyenlő részben részesednénk a bevételből, őt a tudásszomj hajtja, könyvtáros/felfedező, és egy piramist kellene megkeresnünk, benne a régen halott III. Szekh-pa-mefer fáraóval, hogy többet tudjunk meg letűnt koráról. Természetesen elfogadtuk, és kineveztük a hónap munkaadójának.
Ekkor betoppant 4 úriember (zsoldosok, egy rivális könyvtárostól), akik a lányt követelték. Rövid szóváltás után megegyeztünk, hogy a kérdést a kocsmai verekedés ősi szellemében fogjuk megoldani, ezzel Ottokár a zsoldosok közé is hajította kedves hordóját, amitől az egyikük elterült. A heves csatában székek törtek (Ottokár fején), és söröskupák röpködtek, és bár két zsoldos elmenekült, elégedett mosollyal nyugtáztuk az újbóli testmozgást.
A két hetes út eseménytelenül telt, csupán Kázmérnak sikerült támadásra tanítani harci ebét, és megérkeztünk a homokviharral telt szigetre, amin végül úgy döntöttünk, hogy a hajóról leszereljük az iránytűt, és azzal találjuk meg az utat a homokvihar gyenge látóterében. A homok kellemetlen volt, de legalább a ragyogástól védett valamennyire.
Megérkeztünk egy kis épülethez, ami a piramis előterébe vezetett. Hatalmas kőajtókon át Ottokár merészkedett előre - vesztére, mert szikladarabok potyogtak a nyakába a lefelé vezető lépcsőn - ezután már megfontoltabban haladtunk, főleg mivel a mögöttünk lévő ajtó lezárult. A piramis egészében mindenfelé hieroglifák voltak, amikből Sidney és Kázmér által sok mindent megtudtunk a fáraóról és tetteiről. Egy folyosón át egy fáklyatartókkal körbevett, oltáros terembe érkeztünk, ahonnan csak egy út vezetett tovább, mégsem arra mentünk. A fáklyatartókat próbálgatva kettő is elfordult, és 1-1 titkos utat nyitott balra és jobbra. Balra indultunk, ahol egy terembe értünk, amiben 2 csónakot találtunk - mint Haver atya megjegyezte, valószínűleg a túlvilágra jutást szimbolizálták.
Az egyik csónakból hatalmas szkarabeuszok hada csordult elő, de Ottokár gyors mozdulattal rájuk rántotta a másik csónakot, majd rövid habozás után csapdát állítottunk nekik, de végül a szkarabeuszok a csapda előkészítésébe - a csónak felgyújtásába haltak bele.
A szobából kijutva egy körfolyosón elhaladtunk két ajtó mellett a fáraó jelzésével, majd egy hasonló terembe jutottunk, ahová Ottokáróvakodva lépett be - nagyon okosan, hiszen csak ez mentette meg attól, hogy belé fúródjon két nyílvessző, a szobában ugyanis 2 harci szekéren 2-2 csontváz álldogált - mint az kiderült a bedobott fáklya fényénél. Ottokár Kázmér varázstámogatásával felfegyverkezve, nagyítva berontott, hogy felborítsa a szekeret - amin csúfosan megbukott, de szerencsére a többiek kisegítették. Mindenki osztotta a pofonokat, és a csontvázakat hamar leabáltuk. A csata fényét emelte, hogy mikor Ottokár levágta az utolsó előtti csontváz fejét, a lerepülő fejet még levegőben egy forgó rúgással megrúgta, és a repülő fej az utolsó csontvázat telibe találta, aki ettől holtan rogyott össze.
A csapat pihent egyet, majd felfedezte a fáklyás szobából vezető teremcsoportot, amiben egy áldozati tál, egy ajtó a túlvilágra, és oldalt az élet és halál istenének szobra volt. A szobrokban Kázmér ügyesen megsejtette a mágiát, Hirt pedig kipiszkált egy-egy varázstekercset belőlük. Az egyik élőholtak bénítására volt jó, a másik pedig élőholtak felgyújtására.
Ezek után megpróbáltuk az egyik ajtót, ahol egy kis papirusztárat láttunk, Sidney már majdnem rárabolt, de a szemközti ajtó melletti két őrszobor elég fenyegető volt. Kis tanakodás után az ajtó kinyílt, és egy fekete kezű, beesett szemű nő lépett ki rajta, lenge ruhákban, enyhén remegő léptekkel. Természetesen, mint minden jól nevelt kalandozó, illedelmesen köszöntöttük őt, és a később kilépő másik hölgyet is (Szelenetka és Bastekati), és kedves beszélgetésbe elegyedtünk. Elmondtuk nekik amit tudni akartak a világról, és ők cserébe elmondták, hogy a fáraó őrzői. A prófécia szerint miután a világnak vége lett, a fáraónak fel kellett volna ébrednie, hogy újra uralkodjon a világon, de ehelyett valami más, gonosz szellem költözött belé, és most próbál kitörni a piramisból.
A lányok elmondták, hogy 2 titkos ajtó is van, amin át a fáraóhoz juthatunk, de ha kiengedjük, és kiszabadul, sötétséget hoz a világra. Elmondták még, hogy van egy titkos szoba, ahol elementált lehet idézni, illetve a még fel nem nyitott ajtó mögött a trófeakamra van, amiben a fáraó vadásza és annak a párduca van. Őket - mint az később kiderült, igen okosan - nem bolygattuk.
Hamar megfogant a terv: idézünk egy elementált, nekiugrunk a fáraónak - de beomlasztjuk magunk mögött az ajtót - ha meghalunk, nem szabadul ki, ha nem, kijövünk a másik titkos ajtón (amiről ő nem tud). Így is tettünk, benyitottunk, és elénk tárult a kincseskamra, közepén az élőholt fáraóval. Ottokár látszólag átpártolt, azt mondta, kiszabadítani jött nagyurát, aki ezért cserébe meg is akarta ajándékozni a csapatot, hogy utána igába hajtsa a világot. A helyzetet kihasználva Ottokár és az elementál közel merészkedett a fáraóhoz, Hirt pedig lesből indította a támadást - ami balul sült el: páni félelem sodort végig a csapaton, Hirt földbegyökerezett lábakkal nézte a harcot, ami nagyon jól indult, hiszen bár a fáraó sebzéstűrésén túl még húsrohasztással is próbálkozott, az élőholtak elleni mágikus tűz, és pár jó dobás, na meg persze a kalandozók együttes ereje és odaadása nyomán egyszer csak a fáraó holtan esett össze.
Epilógus:
A hullát átadtuk a lányoknak, a rakás kincset pedig zsebre raktuk - a vadászt és a párducot meghagytuk ínségesebb időkre, és nyugodt szívvel lebegtünk el új kalandok felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése