Alább olvasható az 1930-as években játszódó pulp minikampányunk utolsó két ülésének összefoglalója:
#4
A londoni kaland után nekiláttunk, hogy kibogozzuk a talált nyomokat “SAMBALA”
-ról. Találtunk egy furcsa, nehezen értelmezhető térképet, amin bizonyos
helyszínek “Gyantse” és “Zewengei” szavakkal voltak jelölve. Utána néztünk
ezeknek, az egyik egy helységnév, a másik talán egy kolostor, de a megszerzett infók
és a térkép információi nem álltak össze. Az viszont kiderült, hogy tibeti
helyszínről van szó, azonban az odautazás megszervezésekor kiderült, hogy nem
egyszerű bejutni az országba a politikai helyzet miatt, gyakorlatilag csak
meghívóval lehetséges.
Gerardus felsőosztály-beli kapcsolatai ismét jól jöttek, a jó holland villámgyorsan
kerítette elő a tibeti konzul fiát, aki egy tisztes (az eladott géppuska árából
fedezett) ajándék és személyes találkozó után örömmel adott nekünk meghívót.
A formaságok után a hosszú utazásunk kezdetét vette. Londoból hajóval indultunk
Indiába, az Indiai Óceánon azonban komoly viharba keveredtünk. Míg Antonia,
Jaquelin és Gerardus a fedélközbe húzódva várták, hogy elüljön a
vihar, addig Arthur Pembroke, a leszakad angol nemes és Jean, a
jövőből jött kiborg (egy drámai feladat keretében) mutatták meg ki a legény a
fedélzeten: az elemekkel dacolva ügyesen segítettek a legénységnek az
elszabadul ládákkal, kötelekkel és egyéb problémaforrásokkal, így mentve meg az
erőforrásainkat. (Az egész utazásra kaptunk 10 “erőforrás pontot” a
mesélőtől, ez a meta-valuta hivatott jelképezni, hogy mennyire rongyolódunk le
út közben a különféle kihívásoktól.)
Végül csak megérkeztünk Kalkuttába, ahonnan vonattal indultunk tovább Darjeelingbe.
Természetesen ezt a fordulót sem úsztuk meg komplikáció nélkül, egy alattomos
és jól felkészült tolvaj a felszereléseink apró, de értékes részeit (valamint a
betárazott pénzünket) próbálta meglovasítani! Szerencsére időben észrevettük,
és az öreg, magát futásos üldözésre alkalmatlannak tartó Gerardus kivételével
mindenki utána eredt. A zsivány a vonat tetején készült kereket oldani, nem is
értettük mi a terve, amíg meg nem láttuk a mellettünk lévő sínpáron szemből
közeledő szerelvényt. Ekkor megvilágosodtunk, hogy át akar ugrani és az
ellenkező irányba kereket oldani. Arthurnál ekkor szakadt el a cérna és úgy
döntött, hogy ideje rövidre zárni az üldözést! Pisztolyával a mozgó jármű
ellenére (a Biztoskezű előnnyel megtámogatva) sikerült egy halálpontos célzott
lövést leadnia a tolvaj lábára, így meggátolva mindenféle ugrási kísérletet. Felszerelés
visszaszerezve, tolvaj (talán) vonatról ledobva, erőforrás pontok még mindig
maxon! :D
Darjeelinből tovább indultunk Kalimpongba, ahonnan aztán Yakháton
folytattuk az utunkat, azonban a határon egy határőr szerint nem volt érvényes
a meghívónk, így nem akart beengedni minket. Természetesen neki is az erőforrás
pontjainkra fájt a foga (bár ő pénzt mondott), de mivel egy méltányos
tiszteletdíjjal nem érte be, így be lett fenyítve, hogy mégis kinek képzeli
magát, hogy konzuli engedélyt kétségbe von. Ez hatékony volt, megszégyenülten
és az eredeti felajánlott összeg nélkül engedett át minket.
Végül hátra volt még az út legnehezebb szakasza, a hegyen való átkelés. Itt
tapasztalt útivezetőnk volt, a felszerelésünket és néha minket pedig yakok
cipeltek. Az időjárás itt sem volt hozzánk kegyes, a magas hegyeken a hóval és
a faggyal Kellett megküzdenünk. Mindenki arra számított, hogy az öreg Gerardus
halálra fog itt fagyni (hála az Öreg hátrány miatti levonásnak az Életerő
dobásokra), azonban ő volt a legjobban elemében, fiatalokat megszégyenítő
kitartással és ellenállóképességgel vette az akadályokat (a játékos szerint az asztal
mellett elfogyasztott Kofola jótékony hatására jöttek sorra az emelések),
még a nagyszájú Jaquelint is jobban megviselte az átkelés. Végül (némi jóságot
újradobásokra beáldozva) összesen 1 pontnyi erőforrás elvesztésével
megérkeztünk Gyantse városkájába, ahol meglepő módon egy színes, soknemzetű
társaságot találtunk.
A két fő csoportosulás a Sir Basil által vezetett angol elöljáróság, az “angolkodási
hivatal” volt, a másik pedig egy náci expedíció Ernst Schäfer vezetése alatt.
Természetesen először az angolokkal ismerkedtünk össze, Sir Basil készségesen
válaszolt a kérdéseinkre, de hamar kiderült, hogy a környező vidékkel ő annyira
nincs tisztában. Kénytelen-kelletlen, az előítéleteinket félretéve a németekkel
is beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy tudományos érdeklődésből vannak itt és
bejárják a környéket. Miután (a németek nélkül) újra tanulmányoztuk a térképet
és némi kreatív hajtogatással megfejtettük, úgy döntöttünk, hogy legalább
ideiglenesen csatlakozunk a germánokhoz, mivel nekik jól képzett vezetőik
voltak, nekünk meg semmink. A velük való vándorláskor meggyőződhettünk róla,
hogy valóban természettudósok és még a velük tartó “mongol” utazóról sem derült
ki semmi más gyanús. Végül az általunk keresett kolostorhoz közeledve
elbúcsúztunk a náciktól. Gerardus próbált kikunyerálni tőlük egy vezetőt, de az
általában jól működő meggyőzőképessége most cserben hagyta (pedig a Karizmatikus
előny adta ingyen újradobás mellé két jóságot is beáldozott), a németek nem
voltak hajlandóak egyiktől sem megválni.
Végül így is elértük Zewengei kolostorába, ahol azonban nyelvi korlátokba
ütköztünk, ugyanis tibetiül senki sem beszélt. Némi mutogatással és a
szerzetesek viselkedésének a követésével véghez vittünk valami szertartást a templom
méllyén, aminek a végén a szerzetesek megáldottak minket és megmutatták merre kell
induljunk Sambala felé. Hamarosan el is értük a sziklákat, ahol az ősi városnak
kellett volna lennie, azonban csak romokat találtunk. Végül az egyik szikla
csúcsán találtunk egy lejáratot, ami a hely mélyébe vezetett [valami rémlik,
hogy egy rejtély megoldásával nyitottuk ki]. Hamar kiderült, hogy utazásunk nem
csak a fizikai térben történik, ugyanis egyre mélyebbre ereszkedve a lépcső
lehetetlen fordulatokat vett, biztosak voltunk benne, hogy a tér biztosan, de
talán még az idő is megcsavarodik itt. A lépcső aljára érve megtaláltuk Sambala
legendás városát, ahol sorra jártuk a romos épületeket és helyszíneket. Bár
éreztük, hogy valami ólálkodik a környékünkön, minden incidens nélkül
fedezhettük fel a várost. Az itt talált festmények és rajzolatok alapján
rájöttünk, az általunk megtalált kövek őrzői legendás, halhatatlan lények,
akiknek az élete az ékkövektől függött. Nyelvismeret híján itt sem tudtunk
mindent értelmezni, de úgy gondoltuk eleget tudtunk meg, így nekiálltunk
megkeresni a körülöttünk ólálkodó lényt. Hamarosan meg is találtuk: egy óriási gorilla
volt, akivel harcba keveredtünk és miután egyikünkkel feltörölte a padlót, aggódni
kezdtünk. Jaquelin próbált vele kommunikálni és közben tett egy véletlen
kézmozdulatot, amire a lény pozitívan reagált, így az öldöklés abbamaradt.
Szintén mutogatással és porrajzokkal tudtunk vele kommunikálni. Nála volt a
harmadik kő, de megtudtuk, hogy a kő hiányában ő biztosan elpusztul. Tudtára adtuk,
hogy a testvérei (a macskafejű múmia az első kalandból és egy másik lény, akit
a fehér aligátor, Kilquato evett meg) már halottak, bár jobbára nem a mi kezünk
által. Ez szomorúsággal töltötte el, de hál’istennek nem rontott nekünk.
Megtudtuk továbbá, hogy létezik egy korona Lengyelországban, ami a három követ
hivatott összefogni és korlátlan hatalmat biztosítani a viselőjének, azonban
csak a három kő birtokában lehet elpusztítani. Sikerült meggyőznünk a lényt,
hogy adja nekünk a kövét (halálra ítélve ezzel magát), mert meg fogjuk vele
semmisíteni a koronát. Egy utolsó sóhajjal átadta a követ, majd porrá omlott,
mi pedig kifelé indultunk a helyről egy megnyíló portálon keresztül…
#5
…a megnyíló portálból kilépve a már korábban megismert dél-amerikai
dzsungelben kötöttünk ki (csak úgy, mint a második kalandban), így a már
megismert úton, hajóval jutottunk vissza Európába, valamikor 1939 márciusában.
A célunk Marseille, Franciaország volt, hogy onnan vonattal jussunk el
Lengyelországba, Kudowa Zdroj városába. A tervünkbe azonban hiba csúszott, későn
vettük észre, hogy a nácik átvették az irányítást a vonatunk felett és meg sem
álltak Wewelsburg kastélyáig, ahol maga Heinrich Himmler fogadott minket.
Természetesen minden felszerelésünket elvették, minket pedig börtönbe vetettek.
Hamar kiderült, hogy másnap, április 20-án lesz a Führer születésnapja, ő maga
is ide érkezik, ezért nagy ünnepségre készülnek, ez után akarnak majd
foglalkozni velünk.
A cellákban rajtunk kívül egy amerikai kém is volt. Szerettünk volna beszélgetni vele, de a német őr ezt nehezményezte, vitába is keveredett Gerardusszal, akit már készült lelőni, amikor az amerikai hátulról egy darab kővel fejbe dobta és megölte. Szerencsére Jaquelin elég közel volt a testhez, hogy közelebb húzza magához elszedje a cellák kulcsait, így rövid úton kiszabadultunk és kiengedtük az amerikait, BJ Blazkowicz -ot is. Hamar kiderült, hogy ő szándékosan került a börtönbe, csak rossz cellába zárták, ugyanis a miénkben egy erőteljes csapással összetört pár téglát a falban és az így feltáruló titkos rekeszből elővette a neki odakészített térképet a kastélyról. A terv megszületett: visszaszerezzük a felszerelésünket, BJ fényképet készít az itteni titkos náci iratokról, majd szépen meglépünk. A kastélyban lopakodva jól haladtunk a hely felé, ahol a felszerelésünket sejtettük, amikor hirtelen el kellett rejtőznünk egy két fős járőr elől. A beszélgetésüket kihallgatva kiderült, hogy árulók, meg akarják merényelni Hitlert, persze az amerikaira kenve! Miután elmentek, ezt a tényt BJ-nek is elmondtuk, aki erre azonnal megváltoztatta a tervet és úgy döntött, hogy ő meghiúsítja a merényletet, hogy ne legyen nemzetközi konfliktus egy országvezető halálából (okulva a Nagy Háborút kiváltó merényletből), mi pedig menjünk tovább az eredeti célunk felé.
Így is lett, hamarosan felértünk a nagy torony tetejére, ahol irodák és
raktárak voltak. Megtaláltuk Himmler privát dolgozószobáját is, benne a
felszerelésünkkel, de a kövek és a BJ által keresett íratok nélkül. Némi
keresgélés után rábukkantunk két kulcsra, amik összerakva Hitler nevét adták
ki. A helyi könyvtárban egyedül egy könyv volt tőle, a „Mein Kampf”, amit megmacerálva
feltárult a titkos helyiség, benne mindennel, amit kerestünk! Megcsináltuk a
képeket BJ-nek – gondosan ügyelve arra, hogy egy „selfie” is legyen a képek
között kicsiny csapatunkról emlékbe :D – az utánpótlási vonalak tervét kicsit
átrajzoltuk és magunkhoz vettük a köveket is. Visszaindultunk a találkozási
pontra a vonathoz és sikeresen végig lopakodva a kastélyon el is értük azt. BJ
elterelésnek elindította az első diesel szerelvényt, mi pedig a második tetején
követtük, amit már a nácik vezettek az előző üldözésére. Ahogy a káosz elült,
kihasználtuk a pillanatot, hogy meglépjünk és magunk mögött hagytuk a kastély
és lakói vendégszeretetét.
Már csak Lengyelországba kellett eljutnunk, hogy elpusztítsuk a koronát. Egy
közeli német falucskában loptunk egy autót (köszi a segítséget BJ ;) ), majd cikk-cakkban
haladva megindultunk a lengyel határ felé. Ahogy elfogyott az üzemanyag, egy
másik német falucskában a helyiekkel óvatosan kontaktálva kiderítettük, hogy
még nem adtak ki ránk körözést, sőt, azt is megtudtuk, hogy németországból
könnyebb kilépni a cseh, mint a lengyel határon keresztül, ezért így is
tettünk: a csehekhez a határon a valódi, legális papírjainkkal (kivéve
Jaquelin, akinek csak hamis papírjai vannak) át tudtunk kelni. Itt elbúcsúztunk
BJ-től és egy jó cseh sör mellett megbeszéltük, hogy jövőre ilyenkor összeülünk
egy sörre a müncheni Oktoberfest -en.
A német veszélyt magunk mögött tudva már volt időnk átolvasni a korábban
Himmlertől eltulajdonított iratokat, amiről kiderült, hogy ezek DeLacroix
professzor jegyzetei. A nácik figyelték őt és rajta is ütöttek a franciaországi
nyaralóján, ahol megtalálták a feljegyzéseit és egy kínzókamrában a saját beépített
emberük, Bernard megkínzott holttestét. Itt egyértelmű lett, hogy a professzor
sem egy pozitív szereplő és bár a célját nem tudtuk, az kellőképpen gyanús
volt, hogy a nyaralója alatt kínzókamrát rejteget. A feljegyzésekből összeállt
a korona elpusztításának módja is: három személynek kell egy-egy követ
birtokolnia és a korona közelében folyamatosan kántálni. Hogy mit, az attól függött,
hogy a szertartásban éppen (véletlenszerűen) domináns kő van-e az illetőnél
vagy egy másik. A kántálni való szövegek nem voltak épp a kedvünkre, mert sem a
„AMI-NAMI-DURI-LANI-DEMI-LINE-TODO-MANI” (domináns), sem pedig a „SZERENETI-HULEDENI-SZINIDA”
(nem-domináns) rigmus nem tűnt a várható harc hevében egyszerűen kántálhatónak.
A köveket végül Jaquelin, Élise és Gerardus vették magukhoz.
Csehországból már egyszerű volt eljutnunk Kudowa Zdroj városába
Lengyelországban, ahol gyanús dolgok és a régi ásatás után kérdezve a helyiek a
neves Koponya Kápolna felé irányítottak minket. Bent, zárt ajtók mögött
láthatóan már történt valami, így villámgyorsan elkészültünk a tervvel: a
kápolnába betörve Jaquelin, Élise és Gerardus azonnal kántálni fognak majd,
Arthur és Antonia pedig rávetik magukat a bent tartózkodókra! Így is tettünk,
odabent DeLacroix professzort találtuk, aki éppen valami rituálét végzett. Nem
tudtuk mi a célja és a hatása, de nem is akartuk kivárni! Ahogy a nem-köves
csapattagok támadásba lendültek, a kápolna falaiból két csontváz lépett elő.
Szerencsére már elég rettenetet és furcsaságot láttunk eddig ahhoz, hogy a
lények látványára ránk törő félelmet rutinból (jó Lélek próbákkal)
legyűrjük. A hármasunk rögvest kántálni kezdett (a kocka úgy hozta, hogy végig
Gerardus köve volt a domináns, így legalább nem kellett menet közbe a másik
mondókát senkinek újra begyakorolni ;)), Arthur lövése pedig olyannyira
megzavarta a professzort, hogy a megidézett csontvázok szétestek. Ezzel
megnyílt az út Antonia előtt, aki megbízható tőrkardjával vadul támadva rögtön
torokra ment, egy gyors mozdulattal oda is szögezte az öreget a falhoz! Ez
azonban korántsem vetett véget az életének, lehúzta magát a pengéről és mire ezzel
végzett is, újra épp volt!
Azonban neki ebben a küzdelemben több babér már nem termett: Arthur és
Antonia párosa sikeresen tartotta föl, Jaquelin, Élise és Gerardus pedig úgy
hajtotta végre a rituálét, mintha erre születtek volna (biztosan sokat segített
ebben, hogy kezdeményezésben mindig megelőzték a profot). A rituálé végére érve
az immár Arthur kezében lévő korona porrá omlott, a professzor pedig kilehelte
a lelkét.
Nem sokkal később felkeresett minket néhány alak, akik további
információval szolgáltak az elmúlt hónapok eseményeiről. Ők egy titkos társaság
tagjai, akik misztikus titkokat kutattak és őriztek. A professzor később
csatlakozott hozzájuk, így jutott a tudás és a korona birtokába. Azonban
teljesen eluralkodott rajta a hatalom érzése és a fejébe vette, hogy a köveket
megszerezve tovább erősíti a korona hatalmát és egy élőholt sereget
felébresztve megtámadja Németországot, hogy elejét vegye a zsidóüldözésnek,
lévén ő is zsidó származású volt. Hál’istennek ezt a fenyegetést megszüntettük,
így az okkult erőkkel támogatott háború viharfellege elvonult Európa felől.
Egészen ugyanezen év szeptember 1-ig…
A kövekről megtudtuk, hogy az legfőbb erejük, hogy halhatatlanságot
biztosítanak a viselőjüknek. Jaquelin és Gerardus megtartotta a maga kövét,
Arthur és nevelt lánya, Élise pedig felváltva viselték.
Ezek után mindenki a maga útjára ment:
- Antonia eltűnt a világ szeme elől, valahol minden balhétól távol kezdett új életet és soha többet nem hallottunk róla.
- Élise és Arthur filmes vállalkozásba kezdetek a háború után. A kalandjaik által inspirált filmjeik tehetség híján nem lettek sikeresek, de olyan klasszikusokat inspiráltak, mint a Múmia vagy a King Kong, így bennfentes Hollywood-i körökben nyílt titok lett, hogy jó inspirációért az ő műveiket kell megtekinteni. Arthur végül Élise-re hagyta a követ és hosszú, számára boldog élet után békében elhunyt. Amikor Élise is elunta az életet, átadta a követ Gerardusnak.
- Gerardus soha többet nem tette le a követ. Valóra vált az álma, nehogy egy új, de végtelen esélyt kapott egy kalandos életre. A háborúban a holland ellenállást segítette, majd belépett a titkos társaságba, hogy okkult fenyegetések ellen harcoljon. Mindmáig ezt teszi, lankadatlan lelkesedéssel.
- Jaquelin is kiélvezte a kő előnyeit, híres és gazdag író lett, változó álnéven. A főműve a „Hasfelmetsző Jack Emlékíratai” volt, amit azonban rendelkezése szerint csak halála után adtak ki. Ebből megtudhatta a világ, hogy ki volt Jack, egy több évszázados rejtélyről fellebentve így a fátylat. Amikor beleunt a létezésbe, valamikor a 2200-as évek körül, még utoljára felkereste régi barátját, Gerardust és átadta neki megőrzésre a követ.
Megjegyzés: a mesélőnk aggódott, hogy ez a kampány nagyon csőkalandok
sorozata volt. Ez részben igaz, de – ahogy neki is mondtam – egy ilyen
történetet nem is nagyon lehet máshogy megvalósítani. Ezen kívül a csőkaland
nem attól lesz rossz, hogy nem lehet bárhova menni és akár 180 fokos fordulatot
is venni, hanem attól, hogy az egyes szituációkban nincs döntési lehetőség,
csak egy és pont egy megoldás van: amit a mesélő előre elképzelt. Itt nem ez
volt a helyzet, én úgy éreztem, hogy a legtöbb helyzetben ki tudtuk használni a
karaktereink egyéni erősségeit és úgy megbirkózni a kihívásokkal, ahogy mi
szerettük volna. Ahol nem, ott pedig egyértelműen játékmechanikai kihívás elé
voltunk állítva, amivel úgy voltunk, hogy dobálni jó, meg minek vesszük a sok
szép kockát, ha sosem koptatjuk el őket. ;)
Röviden jó kis Indiana Jones – Elveszett Ereklyék Fosztogatói jellegű
kampány volt ez, köszönjük szépen az élményt! :D
(Várjuk a Chtulhu -t… ;) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése