Az alábbi beszámoló ezúttal az egyik karakter szemszögből készült, mivel a játékos magára vállalta, hogy ír egy beszámolót. Itt-ott kiegészítettem az írását olyan információkkal, ami fölött a csapat talán elsiklott, de azt hiszem ennyi engedményt még tehetek egy hétköznap késő éjszaka játszó partinak, különösen ha a feljegyzéseket egy Éleselméjű (keen mind) képességgel bíró karakter játékosa jegyezte le. ;)
Orthil
Unalmasan telnek a napok, ahogy haladok egyre bentebb a kontinens belsejébe. Pajzsföldek teljesen széthullottak, helyi urak, hatalmasságok, próbálják pozíciójukat megerősíteni. Igaz sokan nem többek közülük, mint helyi erőemberek, bandavezérek.
Orthil falvához érkezvén, már messziről látható volt, hogy valami készül itt. A helyiek a falu egy pontján gyűltek össze, és éppen tömeges kivégzéshez készültek. Nagy volt a lárma, a nép vért kívánt. Csak hosszas kérdezősködés után derült ki hogy a bűnösök a helyiek kárára sok rosszat követtek el, de néhány hősnek hála sikerült őket a törvény (a helyi ítélkezés) színe elé állítani. Muszáj voltam megvárni a műsor végét, mert helyieket még a pénz ígérete sem csábította el a műsortól. A tömegben bolyongva azonban találkoztam pár különös alakkal, kiktől kaptam útbaigazítást, és a szálláskeresésben is segítettek: a falu melletti erődben ajánlottak fel egy ágyat, ahol megpihenhetek. Ők voltak Norren, a fél-elf bárd és Krowden, a sötételf vándor. Mint kiderült két másik társuk, Xantus atya, Híróniász papja és Tordek, Moradin törpe bajnoka az akasztásban, pontosabban az azt megelőző esetleges gyónásban és utolsó kenetben, valamint az elhalálozást követő temetésben segédkeztek. A falu melletti erődben találkoztam Sir Tobias és Sir Frank lovagokkal a Pajzsföldek Szent Védelmezőinek rendjéből. Ők már bevették magukat az épületbe, de még így is sikerült szobát találni. Az est hátralevő részében elbeszélgettem a zsoldosokkal és több helyi érdekességről is információk birtokába jutottam. Az egyik, hogy valahol nem messze van egy Sátorváros nevű hely, amit egy magát Polgármesternek nevező személy vezet. Üde ékessége lehet ennek a káosszal fertőzött területnek. A másik pedig az Orthil melletti sóbánya, ahová valami okból kentaurok egy csoportja vette be magát. A kalandozók és a lovagok rövid megbeszélés után végül úgy döntöttek, hogy addig nem állnak tovább, amíg nem derül ki mit akarnak itt a "lovak". Ebbe ugyan nem szóltam bele, de úgy gondoltam megér pár nap kitérőt míg utánajárunk ennek, úgyhogy csatlakoztam az expedícióhoz.
A sóbánya
Valamikor rég nagyon bő ásványi termést adott a bánya, azonban Iuz megszállása ezt is tönkrevágta, mint annyi minden mást. Iuz egyik papja ugyanis ide zárta be élőhalott szolgáit a későbbi felhasználás reményében. Nem is vesztegettük sokáig az időt, másnap felkerekedtünk, hogy megszabadítsuk a bányát a kentauroktól, csontvázaktól, és bármi mástól, nehogy azok a helyiek kárára legyenek. Expedíciós csapatunk elég bőséges létszámmal állt fel, ugyanis társaim egy korábbi találkozás alkalmával már szembesültek a kentaurok erejével. Lassan haladtunk lefelé a bánya bejáratának otthont adó medencébe, Xantus, Tordek, Sir Frank és Sir Tobias fedezéket biztosított jómagamnak és a falu két vezetőjének - veterán zsoldosok - a kentaurok nyilai elől. A masszív fémekbe öltözött "küldöttség" pajzsaik fedezékében haladt szépen-lassan előre, fogadva a kettő, majd a bányából előkerülttel együtt három ember-ló nyílvesszőit, melyek ütemesen csapódtak pajzson és páncélon egyaránt. Közben Norren és Krowden, kihasználva a társaik biztosította figyelemelterelést, a sziklákon, oldalt ereszkedtek a bestiák mögé. Az elf származékok oldalról vették tűz alá íjaikkal az ellenséget. Az összehangolt támadás meghozta eredményét: rövid csata után utunk szabad lett a bánya belseje felé. (A falu két elöljárója itt köszönte szépen a lehetőséget, és inkább a bánya bejáratát is rejtő medencében lévő őrtoronyban őrködéssel folytatták kalandjukat.)
Odalent
A vésett járatokon keresztül elkezdtük bejárni a teléreket. Utunk során még egyszer találkoztunk kentaurokkal, akiknek azonban már nem volt sietős a dolguk: holtan hevertek az egyik járatban. Nem volt nehéz felfedezni haláluk okát, ugyanis ugyanebben a járatban megtaláltuk Iuz papjának reménybeli élőholt seregét - szerencsénkre már csak darabokban. Láthatóan a lovak és az élőholtak összecsapása mindkét fél számára veszteséggel járt.
A bánya felderítése alatt találtunk egy a helyszínhez teljesen idegen járatot, melyet két lebegő – lángoló koponya őrzött. A figyelmeztetésre fittyet hányva Xantus atya és Tordek megrohamozta a koponyákat. Az általuk okozott tűzrobbanásokban épphogy nem maradtak ott nyomban. A tűzgolyót látva a két elf-fajzat tétovázott és inkább az íjaikat emelték célra, mintsem közelebb menjenek a koponyákhoz. A két lovag bátorsága és harci tapasztalata azonban megmentette a helyzetet: hamarosan a két koponya is a földre zuhant. Mivel a lények meglehetősen ismerősek voltak számomra, kutattam az emlékezetemben, hogy mit tudhatok róluk. Nem csalódtam magamban, valóban olvastam ezekről a varázshasználók földi maradványaiból készített élőholtakról, melyek legfőbb tulajdonsága a tűzgolyók hajigálásán túl, hogy az őket létrehozó mágia újra és újra föltámasztja őket. Próba-szerencse alapon Xantus atya néhány üveg szenteltvize landolt rajtuk, majd türelmetlenül vártuk, hogy néhány óra után visszatérnek-e az élőholtak sorába. Nem tették és így szabaddá vált az út mélyebbre.
A bánya mélyén, női combok között
Ezek a járatok némileg elütöttek az eddigiektől, sokkal régebbiek, sokkal… idegenebbek voltak. A falakat domborműves ábrák borították, ábrák melyek férfiakkal üzekedő nőket ábrázoltak, de mindegyiken a férfi volt a kiszolgáltatott. Leérve egy nagyobb csarnokba elém tárult az eddigi legfurcsább látvány, amivel találkoztam. A két tovább vezető út egyike végül egy nagy tóhoz vezetett, melynek mélyéről fehér fény áradt felfelé. A másik járat azonban jóval groteszkebb volt: egy nyílás, melynek két oldalán perverz faragvány. Az egész széttárt női combot ábrázolt, a nyílás volt a… no nem részletezem tovább. A tavat vizsgáltuk meg először (vonakodtunk a kő-lábak közé merészkedni): erősen sós, és belenyúlva azt az érzést keltette mintha húzna lefelé. Innen később nehezen sikerült egy hosszúkardot fel húzni. (+1-es hosszúkard, mely fehér fénnyel világít, azonban e kedvező adományokat csak akkor bírja viselője, ha érte vér a pengét - hogy erre pontosan milyen módon kell sort keríteni, az nem derült ki).
Végül rávettük magunkat, hogy belépjünk a perverz szentélybe. Néhány újabb helyiség után egy kör alakú teremben, ahonnan már nem vezetett út tovább, egy hatalmas oltárral találtuk szembe magunkat. Az oltár egy démonikus női alakot ábrázolt, mely előtt kitekert pozíciókban férfiak hevernek, kezeikkel a szobor felé nyúlva. A kompozíció egy része úgy volt megalkotva, hogy több kézen egy hatalmas tálca feküdt, mintegy felajánlásként. A tálcán aranypénz volt egy kupaccal. Próbáltuk kitalálni, megfejteni a szobor rejtélyét, de ehhez fejben már mindenki fáradt volt. Frissítő tornaként inkább felkutattuk a bányában a maradék élőholtakat és kardélre hánytuk őket, majd visszatértünk a faluba pihenni egyet.
Következő nap kutatásunkat rögtön a szobor – oltárnál kezdtük. Megszólítva a mágia erőit bepillantást nyertem a szobor mélyén lakozó erőbe, ami igazából… ...egy gyönyörű nő. És innen talán nem is részletezném tovább a napot. Próbáltuk megfejteni, pusztítani, erővel, mágiával, hittel, sikertelenül. Úgyhogy Xantus atya irányításával inkább lefalaztuk a járatot.
A démonikus nő
Hosszú órákon keresztül is nyomozásunk, tapogatózásunk nem sok eredményre vezetett. Feltehetően még a korábbi démoni szövetség - a Szarvas Testvériség - idejéből származó kegyhely. Az biztos, hogy áldozatot bemutatva lehet növelni az erején. Varázslatom nem várt hatása képen bepillantást nyertem abba is, hogy mit csinál éppen a túlvilági asszonyszemély: féldémon (cambion?) szolgálói és tiefling amazonjai körében várja a lehetőséget, hogy ismét hatalmat gyakoroljon világunkra. Még folytattam volna a seregszemlének kinéző gyülekező megfigyelését, ha a démon rám nem emeli igéző tekintetét. Mivel éreztem, hogy még így, közvetve is a befolyása alá kerülök, így inkább megszakítottam a mágiát, csak hogy a következő napokban sóvárogva gondoljak a démoni perszónára.
A bánya befalazását követően nem sokáig volt nyugalmunk, mert visszatértek a kentaurok. Többen, mint eddig és nyomban elfoglalták a bányát. Személy szerint én nem akartam harcolni velük, mert két-három is nagy kihívás volt belőlük nem pedig húsz, amennyi most özönlötte el a sóbánya környékét. Délután érkeztek, Krodwen éjszaka kikémlelte őket és úgy látta egy részük mintha a korábbiaknál komplexebb démonikus mintákat viselne. Mivel a harc értelmetlennek tűnt, inkább a helyi folklór és történelem felé fordultam, hátha ad valami segítséget a démoni kentaurok ellen. Így Orthil történelmének a mélyéről előástuk Lord Gusztavuszt, a falu alapítóját. Kriptájában imát mondtam hozzá, hogy ha hajlandó térjen vissza és segítsen megvédeni a faluját mert nagy veszély fenyegeti. Bár szinte semmit nem tudtam istenéről, Telchur-ról, a tél és a fagy ősi istenéről, látnoki képességemmel felidéztem a jövő (vagy talán a múlt?) egy részletét, amiből éles elmémmel sikerült egy rövid ima-foszlányt megjegyeznem. Ez elégnek bizonyult. Ő maga ugyan nem, de az ima-mágia hatására a sírja feltárult, amiből mintegy ajándékként elvehettük a kardját. (+1-es fagypenge, mely drágakövekkel - aquamarinokkal még további hatásokkal ruházható fel, ám használata után a viselőjének ki kell bírnia Telchur pillantását. Újabb rejtély, hogy ez mi is lehet...)
A sors fintora, hogy amikorra végeztünk a kriptával, a kentaurok távoztak a bányából, csak a szétzúzott oltárt hagyták hátra maguk után. Amiben korábban mi sehogy sem tudtunk kárt tenni.
Összegzés képen elmondhatjuk, hogy Orthil helyzete jelenleg stabil. Új helyi erők kezdik szilárdítani uradalmukat, talán a bányát is újra beindítják. Pár hónapon belül már biztosan élénkebb lesz a kereskedelem is erre. Az erőd katonáknak adhat otthont, hogy helyi bázisként innen folytassák a harcot Iuz megmaradt erőivel. A bánya nem veszélyes többé. nem lakják sem csontvázak, sem gonosz démoni oltár nem befolyásolja. Így utólag belegondolva, a kentaurok démoni tetoválásai talán csak védő tetoválások, rajzolatok voltak... Mi pedig nyugodtan indulhatunk Sátorváros felé!
